Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Templom története

2009.01.18

KÖZSÉGÜNK RÖVID TÖRTÉNETE

Templomunk felszentelésének 250 éves évfordulója alkalmából

 

Szár ősi, Árpádkori település a Vértes-hegység északkeleti oldalában. Szent István királyunk unokaöccsének, Szár Lászlónak adományozta ezt a vidéket, így a település első tulajdonosától kapta a nevét. Az első két évszázad virágzó életének a tatár pusztítás vetett véget, 1241-ben a lakók vagy áldozatul estek, vagy elmenekültek, épületeik rommá válva elenyésztek.

Ezt követően a környéket négy évszázadon át adományozták egymásnak Magyarország uralkodó családjai, de az egykori falu helyén az élet nem indult el, szántónak-legelőnek használták. A települést egyetlen okleveles adatunk 1347-ben említi, Tisza András tulajdonaként. Feltételezhető, hogy a néhány portából és családból álló kistelepülést a török uralom idején megsemmisítették. Az első pontos adatunk a 1700-as évek elejéről származik, ekkor Pilisvörösvárról jövő német anyanyelvű lakosok telepednek le itt. Ők a tatai Esterházy József akkori jobbágyaiként és hűbéreseiként érkeznek és alapítják meg a falut. Maguk építenek házakat, művelik a földeket, egyben elindul a gazdasági és vallási élet. Tisztelet és hála őseink áldozataiért:

„az elsőnek a halál, a másodiknak a szükség, a harmadiknak a kenyér.”

1751. július 14-én Fellner Jakab tervei alapján megkezdődik a templom építése, amit 1757-ben Kummer plébános szentelt fel. A templom mellé plébániát és iskolát is emeltek. Az építkezéseket az 1752-es tűzvész zavarta meg, több ház leégett, köztük az új plébánia is. 1757-ben 886 lélek élt a faluban. Az akkori élet eseményeit és adatait Kummer Georgtól, a falu egykori papjától tudjuk, aki 1758-ban felkutatta és megírta a település 30 éves történetét. Az egyik összeírás eredményeként tudjuk, hogy 1859-ben Szár 1200 lakosú, ebből 1125 római katolikus, 10 evangélikus és 14 izraelita vallású volt.

A Fischer, Macher, Werner, Hasenfratz, Frees… családnevek jelzik, hogy többnyire német anyanyelvű családokról van szó. 1892-ben ismét tűzvész pusztított a szalmatetők miatt, ezután újabb építkezések kezdődtek.

A betelepítést követő években, a lakosság – őseink szokását követve – a faluban és annak határában kereszteket állított fel, határfákat, ún. Bildstockbaum-ot ültetett, melyekre  Szűz Máriát ábrázoló képeket helyeztek el. Feljegyzések szerint fakereszt volt a templom körül kialakított temetőben, a kálvária dombon, a Tatai útnál, az Újbarok felé vezető útnál és az öreg szőlőknél. Az első kőkeresztet a templom előtt állították fel, melyet Broszek plébános szentelt fel 1763-ban.

Az 1800-as évek közepén a szári születésű Wénosz Imre kanonok egy nagyobb összeg adományozásával indította el azt a közadakozást, melynek eredményeként 1860-ban felépült a kálvária, továbbá egy kőkeresztet építtetett a Judenberg-en – ezt később egy villámcsapás tönkretette. Az utak mentén felállított keresztek ma is emlékeztetnek megváltásunkra, hogy a földi dolgok közepette se feledkezzünk meg arról, hogy Istenhez tartozunk. Az I. világháborúban hősi halált haltak emlékére a hozzátartozók a fakeresztek helyére állították fel a ma is meglévő márványkereszteket, az öreg szőlőknél, a Tatai útnál és a Felső-kereszt utcánál. A harcokban 55 szári férfi esett el. A II. világháborúban az elhízódó harcok miatt a lakosságot a szomszédos falvakba telepítették ki, hiszen a különböző hadműveleti megmozdulásokban a házak romba dőltek, az állatokat elhajtották… a gazdátlanság pedig felgyorsította az értékek elpusztítását és elrablását. Sajnos a három hónapig tartó front polgári áldozatokat is követelt, mély sebeket hagytak a felszabadító katonák erőszakos cselekedetei. Községünk lakói – 95%-ban magyarországi németek - , a semmiből, a romokból kezdtek új életet.

1946. januárjában azonban már érkeztek a rettenetes hírek, hogy megkezdődött a németek kitelepítése, kollektív büntetés címszó alatt. A jelszó:

„egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek”.

1946. május 11-én felfegyverzett rendőrök kíséretével, közösségünk 559 tagjával indult el a szerelvény. A Németországba üldözött családok helyére az ország különböző településeiről származó embereket telepítettek. A maradék őslakos németek és a betelepített magyarok között nagy volt a vagyoni és kulturális különbség. 1948. márciusában 28 család lett kilakoltatva, többségük Vérteskozmára, de voltak, akik a faluban rokonoknál húzták meg magukat.

 

Az évek során az ellentétek megnyugodtak, barátságok, vegyes házasságok köttettek. Közös hazában, békében élnek községünk lakói.

 

Idős Laub János levéltári kutatásai alapján összeállította: Macherné Hasenfratz Mária